Mockingbird

Tíz éves koromig egyetlen focimeccset sem néztem meg, a felém guruló labda sem keltett bennem mindent elfojtó vágyat egy jó biciklicselre. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy néztem Formula 1-et, így édesapám számára maradt némi mentsvár, hogy a fiából férfi lehet egyszer. Igen ám, de ’94 tavaszán meghalt bizonyos Ayrton Senna, kisgyerekként is éreztem valamit abból mit is jelentett mindez, így elfordultam a hősét vesztett képregénytől.

Mígnem ugyanazon a tavaszon valaki bekapcsolva hagyta a televíziót otthon és én ott ragadtam egy Milan-meccsen, konkrétan a Bremen elleni Bajnokok Ligája csoporttalálkozón. A végeredmény hazai 2:1-es győzelem lett, az akkor még olaszokból álló csapat bizonyos Paolo Maldini fejesével szerzett vezetést az akkor még németekből álló kikötővárosiak ellen. Hogy mit keresett Maldini az ellenfél 16-osán belül fogalmam sincs, talán szöglet után ragadhatott elől – mindenesetre egy életre belém oltódott a rozonéri imádata.

És két nappal ezelőtt ez az ember abbahagyta a labdarúgást. Milanosok fiatalabb generációinak kell megszoknia majd egy Maldini-mentes csapat látványát, de talán az öregebbek sem emlékeznek már azokra az időkre, mikor a Milan hármasa még nem ő volt –viszont más név már nem is szerepelhet a vörös-fekete mezen a hármas fölött, mivel a klub visszavonultatta a számot, azt csak egy újabb (Christian?) Maldini húzhatja magára a jövőben. Az olasz labdarúgás valami okból kifolyólag termeli magából a klubhűség mintaképeiként szolgáló capitano-kat – hiszen manapság már mindenki beszéli kedvenc csapata anyanyelvének focizsargonját –, Del Piero, Totti, tulajdonképpen Zanetti is (Nesta lett volna a következő, ha éppen a Milan nem szippantja el az anyagilag elcragnottisodó Lazio-ból), azonban Maldini a háta mögött hagyott 25 idénnyel, több mint ezer tétmeccsel, a 126 válogatottsággal egy kicsit kiemelkedik mind közül, ráadásul egy, az olasz focitól amúgy teljesen létidegen bundabotrány miatt ő is megjárta a másodosztályt csapatával.

Apja milánói sikerei ellenére gyerekként juvés volt a kis Paolo a nagyszerű védő Bettega hatására, ám végül mégiscsak a Diavolo serdülőjében bukkant fel – tíz évesen nyilván körülményes lett volna naponta ingázni Torino és Milánó között. Aztán persze valahogy ott ragadt. (Számos nagy klublegenda próbálkozott gyerekként a nagy ősi riválisnál, lásd például Rault, akit elküldtek az Atletico-tól, mondván túl kicsi. Aligha bánják, kaptak helyette egy Fernando Torres-t.)

’85 januárjában éppen egy zebracsapat, csak éppen a kisebbik udinei ellen mutatkozott be a Serie A-ban – jómagam ekkor már kereken négy hónapos voltam. Habár a szezonban többet nem is lépett pályára 16 esztendősen nem sietett sehova, mondhatni DosSantos-okat (Ipswich Town, ha valaki kutakodna a memóriájában) megszégyenítő türelemmel várta ki, hogy ő legyen a csapat kezdő balbekkje. Kereken őszig kellett türtőztetnie izgágaságát, hogy aztán ’88-tól a válogatott felállásában is rendre felbukkanjon az oldalvonal mellett.

Apropó válogatott: amennyire rommá nyerte magát klubszinten, olyannyira nem sikerült neki semmi a squadra azzurra-val, egyetlen képen sem magaslik Maldini kupát szorongatva – kék mezben. Persze döntse el mindenki vérmérséklete, gyerekkori álmai és tehetsége keresztfüggvényében, hogy egy vébé ezüst, hazai bronz és egy ebé ezüst mennyire csapná oda az önbizalmát és az életrajzát, mindenesetre Maldini különösebben sosem hisztizett a válogatott szintű „sikertelensége” miatt – habár nemrégiben azt nyilatkozta, ha lenne egy meccs amit újrajátszhatna az bizony a gyanús körülmények között lefolyt Byron Moreno & Co. elleni vébé nyolcaddöntő lenne, mellyel ő maga le is köszönt a válogatott szolgálatából. Mindezt egy olyan ember nyilatkozta, aki Isztambulban testközelből bukott el egy több mint félig megnyert BL-döntőt, amin ráadásul jómaga is gólt szerzett – jobbal! Persze viszonylag könnyebben megemészthető egy BL elbukása, ha volt már négy a spájzban, ráadásul két esztendőre rá nemes revánsot vehetett az galád liverpooliakon.

[Még nálam is fiatalabb olvasókat ne zavarjon be az a körülmény, hogy Maldini minden eddig említett európai kupameccsén gólt szerzett (és egyszer sem az isteni ballal), a fel nem idézett további 166 meccsén kereken még egyszer volt eredményes.]

Amellett, hogy mindig is úrként viselkedett a pályán, tisztátalan eszközökhöz a legritkábban nyúlt – most mondja meg őszintén bárki, ha fel tud idézni egy piros lapot például, de bizonyíték szolgáltatásának terhe mellett –, a magánélete is csendes, nyugodt, mégcsak hivatalos honlapja sincs. Apja tanácsát megfogadva szórakozni csak vasárnap este jár, mondván egy labdarúgó szabadnapja a hétfő, így a többi este szigorúan a pihenésnek szentelendő.

Az ember alapjában véve társas lény, és olasz futballistaként e téren két választása volt: tévébemondót vesz el a Rai valamelyik show műsorából, esetleg modellt. Neki végül egy venezuelai vérrel is rendelkező olasz jutott ez utóbbi csoportból, és mivel tizenöt éve tart immár a házasság valószínűleg nem bánta meg döntését. Botrányoktól mentes életet él Milánó-közeli otthonában, nyaranta Miami-ban pihen, ahol a hamburger-hegyektől aligha ismerik fel a kereklabda-gyep kombóra kevésbé fogékony jenkik. Sztárallűrjeiről nem tudni, fiai születése előtt egy rádióállomásnál volt hobbi-dj egy barátjával. Persze érezhette ő, hogy egyszer még David Victoria Beckham-et is az öltözőjébe sodorja a szél, így állt modellt többek között a Police-nak, a Nike-nak, míg pár éve a milánói H&M ruhaboltban saját kollekciója jelent meg, igaz nem ő tervezte a ruhadarabokat. Az egyetlen hiba amit felróhatnánk Maldini-nek az a zenei ízlése: kérem szépen miként illik a tengerentúli rap az olasz labdarúgás, ezáltal az olasz stílus és maga az olaszság nagykövetéhez!?

Öt alkalommal pezsgőzött a legrangosabb európai kupából, háromszor tartotta azt az ellenfél szájához, sokszoros olasz bajnok, némileg kevesebbszer nyert Coppa Italia-t, meg egy rakás ilyen-olyan szuperkupát, az Olasz Köztársaság Érdemrendjének Lovagja, illetve Tisztje. Korábbi csapattársai közül edzette őt Carlo Ancelotti, Mauro Tassotti (mégha nem is egyedül, hanem párban – éppen az öreg Cesare Maldini-vel), ha nem mondja le a válogatottságot (akkor persze megteszi a vébégyőzelem után) jött volna Roberto Donadoni, jövőre pedig Leonardo, aki egykor előtte hasította a balszélt. Mindenkivel játszott, mindenkit túlélt, mindenkit leszerelt, két éve Cristiano Ronaldo, tavaly az Arsenal sem futotta körbe a matuzsálemet, lassult ugyan, de rutinnal és jó helyezkedéssel pótolta tovatűnő fiatalságát, időnként még Kaladze hibáit is korrigálta. 

Csapata sajnos méltatlanul búcsúzik tőle, két nyeretlen idény után, ráadásul utolsó milánói derbyjén sem győzött – mégis felállva tapsol neki az olasz labdarúgás, titkon még azok a trógerek is akik a Roma elleni utolsó hazai bajnokin szerettek volna bekerülni a bulvárba. Május 24-én végül lekapcsolták a San Siro öltözőjében a plazmatévét, mely a csapatkapitány bőrszéke felett mutatta hova is kell ülnie, persze volt huszonöt éve megtanulni merre is forduljon ha a csukáját keresi.

Aki mostantól élőben szeretne Maldini-t látni, annak az Indonéz-szigetvilágig kell utaznia, ahol pár éve egy olasz botanikus felfedezett egy új bogárfajt, melyet hűséges milanistaként csapata leghűbb csatalováról nevezett el. Mi fociszeretők meg várjuk a napot, míg a kis Christian kifut a gyepre…

 Hiába, no, egy ilyen embernek valahogy így illik meghalnia is. Méltón-méltatlanul, kételyeket ébresztő (ál)hírek zavarába burkolva...

  Nemrégiben megjelent a Guns n’ Roses legújabb albuma, mint az köztudott. Avagy mégsem. Tudniillik eltelt ugye másfél évtized a legutolsó óta és bizony megkopott a márka, hiába szült rekordokat a befektetett idő és elnyelt tőke tekintetében a Chinese Democracy. Részben a kor és a pénz ízlése, részben az unalomig tekergőző balhék, perek, puffogtatások miatt ma már nem bábozódnak hernyók a megjelenés hírére a kihalófélben lévő hanglemezboltok előtt.

 Ez az együttes ráadásul ugye már nem is ugyanaz, mint az már talán valóban köztudott. Kibogozhatatlan út vezetett a tagok egymás ellen fordulásáig, majd ide-oda csapódásáig. A feladványt ezúttal sem oldjuk meg, kiáltsuk ki egyszerűen Axl Rose-t a romlás eredőjének, hiszen az emberi lélek olyan, hogy szereti nevén nevezni a gonoszt, aztán arcul köpködni azt, márpedig valljuk be sokkal könnyebb a botrányhős, nagyszájú Rose-t bűnbakként azonosítani, mint a csupakóc, halk szavú Slash-t, vagy az egyik heroinos mámorból a másikba éppen csak átbillenő McKagan-t. (A régi felállás végső felbomlásakor az alapító dobos és ritmusgitáros már házon kívül voltak, köszönhetően a zenekar egyéb „tisztalelkű” tagjainak, akik nehezen kezelték Adler és Stradlin vonzódását a tudatmódosításhoz.) A jelenlegiekre kár szót pazarolni, hiszen a GnR úgyis Rose miatt maradt GnR, a többiek, bár kétségkívül tehetséges, jó zenészek, csak úsznak a Rózsa farvízén.

 A Kínai Kommunista Párt mégis úgy gondolta, őket bizony aggatja a rock pocakosodó Lance Armstrong-ja, és betiltotta az albumot, legalábbis annak a korong formában való megjelenését, illetve igyekszik korlátozni az együttessel és a lemezzel kapcsolatos honlapokhoz és letöltésekhez való hozzáférést. És ugyan miért?

 Kétségkívül igaz, a kissé hosszúra nyújtott intróban (mely azért lényegesen rövidebb, mint a budapesti félórás cápatámadás) hallani némi távol-keleti motyogást, mely a világhálón fellelhető fordítások szerint a „szónok tévedését” hirdeti, továbbá a zenét visszafelé játszva állítólag egyéb Kína-ellenes megnyilvánulások is észlelhetők. (Ezt alátámasztani nem tudom, szerintem vannak a világon egyirányú dolgok, melyek nekem tökéletesen megfelelnek, úgyhogy nem jártam utána.)

 Aztán a címadó dallal, amely ráadásul az első a lemezen, ki is lőtt a mandarinpucolás. Habár Rose már fiatalkorában is igen fogékony volt olyan politikai-társadalmi témák iránt, mint például bevándorlás, rasszizmus, igazságtalanság és rendőri erőszak, bár akkoriban ez inkább tűnt egy fiatal lélek lázadozásának, a határok ízlelgetésének, mintsem kiforrott világlátásnak (One in a million, Get in the Ring). Persze badarság lenne azt gondolni, hogy az énekes mára lehiggadt; vezető napilapok vezércikkein alapozott, karosszékben formálódott világmegváltást, legújabb földi Havannát hirdető utópiát kínál szövegeiben. Ne gondoljuk, hogy szociális érzékenységében szétosztja vagyonát, aligha mond le az Nagy Vörösszívű Kínai Állam által kibontakozni nem engedettek javára a royalty check-ekről, szaggatja meg köpönyegét vagy ássa be magát egy fa gyökerei közé némasági fogadalmat téve.  Sokáig ugyan nem szenvedne, a mérgezett hegyű nyilatkozatháborúk avatott mestere nem húzná hosszan, ha gondosan dédelgetett gyűlöletét magába kellene fojtsa.

 Valóban olyan fajsúlyú ez a támadás tehát, hogy megérje betiltani az albumot, ezzel is csak Rose igazát alátámasztani!? Elmúltak már azok az idők, hogy egy szépen komponált vers lapjaiból forradalmi lángot lehessen gyújtani, ráadásul a kínai külügyminisztérium szerint nem is szereti a nép az effajta zörgős, zajos nótát. Rose még jópár éve megpróbált egy hangzatos, némileg komolyodásról árulkodó koncepcióval előhozakodni, melyhez aztán mindvégig ragaszkodott, lehet még az NBC-n is látott valami dokumentumfilmet Kínáról, majd unalmában rákeresett a világhálón. Megpróbálta meglovagolni az emberi és állampolgári jogok térnyerését, ombudsmannak meg azért mégsem jelöltethette magát. Erre Kína most az ő hírnevén akar arcoskodni?

  Felesleges. A döntés tulajdonképpen teljességgel értelmezhetetlen. Ugyan mi szükség volt az album betiltására? Védeni az Önbecsülést? Ki kapja fel fejét manapság arra, hogy Kínában betiltanak egy könnyűzenei albumot? Az sem érdekel már senkit, hogy az utóbbi évek „enyhülése” után végül újra tiltólistára került Wagner Izraelben, ami szintúgy nehezen megfogható. Mindenesetre Kína úgy érezte, egy Olimpia megrendezése után illenék valamit felvillantani a régi virtusból – lelkük rajta…

 … ugyanis alapjában véve igen jó rockról maradnak le (hivatalosan). A lemezen tagadhatatlanul van mondjuk kettő pocsék, valójában értékelhetetlen darab, de ilyet még a „klasszikus Guns” is alkotott, viszont többségében jó a zene, az ének, a szöveg; ráadásul pár kimondottan parádés dal is kikerült a műhelyből. Amellett, hogy Rose még mindig nagyszerűen bánik a hangjával, mely mintha vékonyodna ugyan az idő előrehaladtával, a zenészek (kik is pontosan? hányan? mikor és hol? – szerzői jogi paradicsom ez az album) is kitettek magukért. Hovatovább egyes gitártémák simán beilleszthetők bármely korábbi GnR albumba! A lemez tehát jó és igényes, komoly odafigyeléssel összerakott (persze volt idő puzzlézni), még konzervatív lelkemet is igazából csak egy dolog zavarja az albumot illetően a szörnyen fantáziátlan borítón túl – ami viszont nem is beállítottság kérdése –, az pedig az együttes neve.

 A Guns n’ Roses jövőjét ugyanis eltemette a zeneipar és közönsége úgy tizenöt éve, felkerült a klasszikus rockzene polcára, azóta az e név alatt folyó alkotás csak pufajkodásokban nyilvánult meg. Ez sokkal inkább egy 'Axl Rose and His Mameluks Band'. Rose nyilván nagyon oda akar szúrni a régi homokozónak azzal, hogy nemcsak az eladásokból továbbra is szállingózó dollárt szedi be a név birtoklása által, de bebizonyítja, hogy igazából ő a Guns és a többiek nélkül is az maradt. Ebből pedig csak az felel meg a valóságnak, hogy Rose bizony Rose maradt: a lemez promócionálásából egyáltalán nem vette ki részét, mivel összerúgta a port a kiadóval, videóklip szintén ezért nem jelent még meg, pedig állítólag a feltámasztott lufibunyós Mickey Rourke már megvan hozzá egy korábbi Rose-szívességet viszonzandó. És persze tovább folyik a médiában a fröcsögés ide-oda.

 Ezzel az agyatlan és sehova nem vezető kalamajkával Kínának aztán tényleg semmi dolga nincsen. Még ha üzengetés, odaszólás történik is: a kínai vezetők megszívlelhetnék Slash jólelkűségét. A köpködésből a maguk részét azért szintúgy zsírosan kivevő egykori tagok ugyanis legalább annyira megkapják a magukét a lemezen, mint Kína állama (Sorry), a torzonborz gitárhős mégsem ment bele a hajcibálás-arckarmolás dagonyába, inkább azt mondta örül, hogy megjelent végre az új album, ennek így kellett lennie, és jó újra hallani Axl hangját.

 És valójában erről szól a Chinese Democracy: Rose megmutatja magát, megmutatja, hogy él, képes még magas színvonalút alkotni, és jól érzi magát. A világra meg ugyanúgy magasról tesz, ahogy mindig is:

„Im sorry for you

Not sorry for me”