Tíz éves koromig egyetlen focimeccset sem néztem meg, a felém guruló labda sem keltett bennem mindent elfojtó vágyat egy jó biciklicselre. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy néztem Formula 1-et, így édesapám számára maradt némi mentsvár, hogy a fiából férfi lehet egyszer. Igen ám, de ’94 tavaszán meghalt bizonyos Ayrton Senna, kisgyerekként is éreztem valamit abból mit is jelentett mindez, így elfordultam a hősét vesztett képregénytől.
Mígnem ugyanazon a tavaszon valaki bekapcsolva hagyta a televíziót otthon és én ott ragadtam egy Milan-meccsen, konkrétan a Bremen elleni Bajnokok Ligája csoporttalálkozón. A végeredmény hazai 2:1-es győzelem lett, az akkor még olaszokból álló csapat bizonyos Paolo Maldini fejesével szerzett vezetést az akkor még németekből álló kikötővárosiak ellen. Hogy mit keresett Maldini az ellenfél 16-osán belül fogalmam sincs, talán szöglet után ragadhatott elől – mindenesetre egy életre belém oltódott a rozonéri imádata.
És két nappal ezelőtt ez az ember abbahagyta a labdarúgást. Milanosok fiatalabb generációinak kell megszoknia majd egy Maldini-mentes csapat látványát, de talán az öregebbek sem emlékeznek már azokra az időkre, mikor a Milan hármasa még nem ő volt –viszont más név már nem is szerepelhet a vörös-fekete mezen a hármas fölött, mivel a klub visszavonultatta a számot, azt csak egy újabb (Christian?) Maldini húzhatja magára a jövőben. Az olasz labdarúgás valami okból kifolyólag termeli magából a klubhűség mintaképeiként szolgáló capitano-kat – hiszen manapság már mindenki beszéli kedvenc csapata anyanyelvének focizsargonját –, Del Piero, Totti, tulajdonképpen Zanetti is (Nesta lett volna a következő, ha éppen a Milan nem szippantja el az anyagilag elcragnottisodó Lazio-ból), azonban Maldini a háta mögött hagyott 25 idénnyel, több mint ezer tétmeccsel, a 126 válogatottsággal egy kicsit kiemelkedik mind közül, ráadásul egy, az olasz focitól amúgy teljesen létidegen bundabotrány miatt ő is megjárta a másodosztályt csapatával.
Apja milánói sikerei ellenére gyerekként juvés volt a kis Paolo a nagyszerű védő Bettega hatására, ám végül mégiscsak a Diavolo serdülőjében bukkant fel – tíz évesen nyilván körülményes lett volna naponta ingázni Torino és Milánó között. Aztán persze valahogy ott ragadt. (Számos nagy klublegenda próbálkozott gyerekként a nagy ősi riválisnál, lásd például Rault, akit elküldtek az Atletico-tól, mondván túl kicsi. Aligha bánják, kaptak helyette egy Fernando Torres-t.)
’85 januárjában éppen egy zebracsapat, csak éppen a kisebbik udinei ellen mutatkozott be a Serie A-ban – jómagam ekkor már kereken négy hónapos voltam. Habár a szezonban többet nem is lépett pályára 16 esztendősen nem sietett sehova, mondhatni DosSantos-okat (Ipswich Town, ha valaki kutakodna a memóriájában) megszégyenítő türelemmel várta ki, hogy ő legyen a csapat kezdő balbekkje. Kereken őszig kellett türtőztetnie izgágaságát, hogy aztán ’88-tól a válogatott felállásában is rendre felbukkanjon az oldalvonal mellett.
Apropó válogatott: amennyire rommá nyerte magát klubszinten, olyannyira nem sikerült neki semmi a squadra azzurra-val, egyetlen képen sem magaslik Maldini kupát szorongatva – kék mezben. Persze döntse el mindenki vérmérséklete, gyerekkori álmai és tehetsége keresztfüggvényében, hogy egy vébé ezüst, hazai bronz és egy ebé ezüst mennyire csapná oda az önbizalmát és az életrajzát, mindenesetre Maldini különösebben sosem hisztizett a válogatott szintű „sikertelensége” miatt – habár nemrégiben azt nyilatkozta, ha lenne egy meccs amit újrajátszhatna az bizony a gyanús körülmények között lefolyt Byron Moreno & Co. elleni vébé nyolcaddöntő lenne, mellyel ő maga le is köszönt a válogatott szolgálatából. Mindezt egy olyan ember nyilatkozta, aki Isztambulban testközelből bukott el egy több mint félig megnyert BL-döntőt, amin ráadásul jómaga is gólt szerzett – jobbal! Persze viszonylag könnyebben megemészthető egy BL elbukása, ha volt már négy a spájzban, ráadásul két esztendőre rá nemes revánsot vehetett az galád liverpooliakon.
[Még nálam is fiatalabb olvasókat ne zavarjon be az a körülmény, hogy Maldini minden eddig említett európai kupameccsén gólt szerzett (és egyszer sem az isteni ballal), a fel nem idézett további 166 meccsén kereken még egyszer volt eredményes.]
Amellett, hogy mindig is úrként viselkedett a pályán, tisztátalan eszközökhöz a legritkábban nyúlt – most mondja meg őszintén bárki, ha fel tud idézni egy piros lapot például, de bizonyíték szolgáltatásának terhe mellett –, a magánélete is csendes, nyugodt, mégcsak hivatalos honlapja sincs. Apja tanácsát megfogadva szórakozni csak vasárnap este jár, mondván egy labdarúgó szabadnapja a hétfő, így a többi este szigorúan a pihenésnek szentelendő.
Az ember alapjában véve társas lény, és olasz futballistaként e téren két választása volt: tévébemondót vesz el a Rai valamelyik show műsorából, esetleg modellt. Neki végül egy venezuelai vérrel is rendelkező olasz jutott ez utóbbi csoportból, és mivel tizenöt éve tart immár a házasság valószínűleg nem bánta meg döntését. Botrányoktól mentes életet él Milánó-közeli otthonában, nyaranta Miami-ban pihen, ahol a hamburger-hegyektől aligha ismerik fel a kereklabda-gyep kombóra kevésbé fogékony jenkik. Sztárallűrjeiről nem tudni, fiai születése előtt egy rádióállomásnál volt hobbi-dj egy barátjával. Persze érezhette ő, hogy egyszer még David Victoria Beckham-et is az öltözőjébe sodorja a szél, így állt modellt többek között a Police-nak, a Nike-nak, míg pár éve a milánói H&M ruhaboltban saját kollekciója jelent meg, igaz nem ő tervezte a ruhadarabokat. Az egyetlen hiba amit felróhatnánk Maldini-nek az a zenei ízlése: kérem szépen miként illik a tengerentúli rap az olasz labdarúgás, ezáltal az olasz stílus és maga az olaszság nagykövetéhez!?
Öt alkalommal pezsgőzött a legrangosabb európai kupából, háromszor tartotta azt az ellenfél szájához, sokszoros olasz bajnok, némileg kevesebbszer nyert Coppa Italia-t, meg egy rakás ilyen-olyan szuperkupát, az Olasz Köztársaság Érdemrendjének Lovagja, illetve Tisztje. Korábbi csapattársai közül edzette őt Carlo Ancelotti, Mauro Tassotti (mégha nem is egyedül, hanem párban – éppen az öreg Cesare Maldini-vel), ha nem mondja le a válogatottságot (akkor persze megteszi a vébégyőzelem után) jött volna Roberto Donadoni, jövőre pedig Leonardo, aki egykor előtte hasította a balszélt. Mindenkivel játszott, mindenkit túlélt, mindenkit leszerelt, két éve Cristiano Ronaldo, tavaly az Arsenal sem futotta körbe a matuzsálemet, lassult ugyan, de rutinnal és jó helyezkedéssel pótolta tovatűnő fiatalságát, időnként még Kaladze hibáit is korrigálta.
Csapata sajnos méltatlanul búcsúzik tőle, két nyeretlen idény után, ráadásul utolsó milánói derbyjén sem győzött – mégis felállva tapsol neki az olasz labdarúgás, titkon még azok a trógerek is akik a Roma elleni utolsó hazai bajnokin szerettek volna bekerülni a bulvárba. Május 24-én végül lekapcsolták a San Siro öltözőjében a plazmatévét, mely a csapatkapitány bőrszéke felett mutatta hova is kell ülnie, persze volt huszonöt éve megtanulni merre is forduljon ha a csukáját keresi.
Aki mostantól élőben szeretne Maldini-t látni, annak az Indonéz-szigetvilágig kell utaznia, ahol pár éve egy olasz botanikus felfedezett egy új bogárfajt, melyet hűséges milanistaként csapata leghűbb csatalováról nevezett el. Mi fociszeretők meg várjuk a napot, míg a kis Christian kifut a gyepre…
