Nemrégiben megjelent a Guns n’ Roses legújabb albuma, mint az köztudott. Avagy mégsem. Tudniillik eltelt ugye másfél évtized a legutolsó óta és bizony megkopott a márka, hiába szült rekordokat a befektetett idő és elnyelt tőke tekintetében a Chinese Democracy. Részben a kor és a pénz ízlése, részben az unalomig tekergőző balhék, perek, puffogtatások miatt ma már nem bábozódnak hernyók a megjelenés hírére a kihalófélben lévő hanglemezboltok előtt.

 Ez az együttes ráadásul ugye már nem is ugyanaz, mint az már talán valóban köztudott. Kibogozhatatlan út vezetett a tagok egymás ellen fordulásáig, majd ide-oda csapódásáig. A feladványt ezúttal sem oldjuk meg, kiáltsuk ki egyszerűen Axl Rose-t a romlás eredőjének, hiszen az emberi lélek olyan, hogy szereti nevén nevezni a gonoszt, aztán arcul köpködni azt, márpedig valljuk be sokkal könnyebb a botrányhős, nagyszájú Rose-t bűnbakként azonosítani, mint a csupakóc, halk szavú Slash-t, vagy az egyik heroinos mámorból a másikba éppen csak átbillenő McKagan-t. (A régi felállás végső felbomlásakor az alapító dobos és ritmusgitáros már házon kívül voltak, köszönhetően a zenekar egyéb „tisztalelkű” tagjainak, akik nehezen kezelték Adler és Stradlin vonzódását a tudatmódosításhoz.) A jelenlegiekre kár szót pazarolni, hiszen a GnR úgyis Rose miatt maradt GnR, a többiek, bár kétségkívül tehetséges, jó zenészek, csak úsznak a Rózsa farvízén.

 A Kínai Kommunista Párt mégis úgy gondolta, őket bizony aggatja a rock pocakosodó Lance Armstrong-ja, és betiltotta az albumot, legalábbis annak a korong formában való megjelenését, illetve igyekszik korlátozni az együttessel és a lemezzel kapcsolatos honlapokhoz és letöltésekhez való hozzáférést. És ugyan miért?

 Kétségkívül igaz, a kissé hosszúra nyújtott intróban (mely azért lényegesen rövidebb, mint a budapesti félórás cápatámadás) hallani némi távol-keleti motyogást, mely a világhálón fellelhető fordítások szerint a „szónok tévedését” hirdeti, továbbá a zenét visszafelé játszva állítólag egyéb Kína-ellenes megnyilvánulások is észlelhetők. (Ezt alátámasztani nem tudom, szerintem vannak a világon egyirányú dolgok, melyek nekem tökéletesen megfelelnek, úgyhogy nem jártam utána.)

 Aztán a címadó dallal, amely ráadásul az első a lemezen, ki is lőtt a mandarinpucolás. Habár Rose már fiatalkorában is igen fogékony volt olyan politikai-társadalmi témák iránt, mint például bevándorlás, rasszizmus, igazságtalanság és rendőri erőszak, bár akkoriban ez inkább tűnt egy fiatal lélek lázadozásának, a határok ízlelgetésének, mintsem kiforrott világlátásnak (One in a million, Get in the Ring). Persze badarság lenne azt gondolni, hogy az énekes mára lehiggadt; vezető napilapok vezércikkein alapozott, karosszékben formálódott világmegváltást, legújabb földi Havannát hirdető utópiát kínál szövegeiben. Ne gondoljuk, hogy szociális érzékenységében szétosztja vagyonát, aligha mond le az Nagy Vörösszívű Kínai Állam által kibontakozni nem engedettek javára a royalty check-ekről, szaggatja meg köpönyegét vagy ássa be magát egy fa gyökerei közé némasági fogadalmat téve.  Sokáig ugyan nem szenvedne, a mérgezett hegyű nyilatkozatháborúk avatott mestere nem húzná hosszan, ha gondosan dédelgetett gyűlöletét magába kellene fojtsa.

 Valóban olyan fajsúlyú ez a támadás tehát, hogy megérje betiltani az albumot, ezzel is csak Rose igazát alátámasztani!? Elmúltak már azok az idők, hogy egy szépen komponált vers lapjaiból forradalmi lángot lehessen gyújtani, ráadásul a kínai külügyminisztérium szerint nem is szereti a nép az effajta zörgős, zajos nótát. Rose még jópár éve megpróbált egy hangzatos, némileg komolyodásról árulkodó koncepcióval előhozakodni, melyhez aztán mindvégig ragaszkodott, lehet még az NBC-n is látott valami dokumentumfilmet Kínáról, majd unalmában rákeresett a világhálón. Megpróbálta meglovagolni az emberi és állampolgári jogok térnyerését, ombudsmannak meg azért mégsem jelöltethette magát. Erre Kína most az ő hírnevén akar arcoskodni?

  Felesleges. A döntés tulajdonképpen teljességgel értelmezhetetlen. Ugyan mi szükség volt az album betiltására? Védeni az Önbecsülést? Ki kapja fel fejét manapság arra, hogy Kínában betiltanak egy könnyűzenei albumot? Az sem érdekel már senkit, hogy az utóbbi évek „enyhülése” után végül újra tiltólistára került Wagner Izraelben, ami szintúgy nehezen megfogható. Mindenesetre Kína úgy érezte, egy Olimpia megrendezése után illenék valamit felvillantani a régi virtusból – lelkük rajta…

 … ugyanis alapjában véve igen jó rockról maradnak le (hivatalosan). A lemezen tagadhatatlanul van mondjuk kettő pocsék, valójában értékelhetetlen darab, de ilyet még a „klasszikus Guns” is alkotott, viszont többségében jó a zene, az ének, a szöveg; ráadásul pár kimondottan parádés dal is kikerült a műhelyből. Amellett, hogy Rose még mindig nagyszerűen bánik a hangjával, mely mintha vékonyodna ugyan az idő előrehaladtával, a zenészek (kik is pontosan? hányan? mikor és hol? – szerzői jogi paradicsom ez az album) is kitettek magukért. Hovatovább egyes gitártémák simán beilleszthetők bármely korábbi GnR albumba! A lemez tehát jó és igényes, komoly odafigyeléssel összerakott (persze volt idő puzzlézni), még konzervatív lelkemet is igazából csak egy dolog zavarja az albumot illetően a szörnyen fantáziátlan borítón túl – ami viszont nem is beállítottság kérdése –, az pedig az együttes neve.

 A Guns n’ Roses jövőjét ugyanis eltemette a zeneipar és közönsége úgy tizenöt éve, felkerült a klasszikus rockzene polcára, azóta az e név alatt folyó alkotás csak pufajkodásokban nyilvánult meg. Ez sokkal inkább egy 'Axl Rose and His Mameluks Band'. Rose nyilván nagyon oda akar szúrni a régi homokozónak azzal, hogy nemcsak az eladásokból továbbra is szállingózó dollárt szedi be a név birtoklása által, de bebizonyítja, hogy igazából ő a Guns és a többiek nélkül is az maradt. Ebből pedig csak az felel meg a valóságnak, hogy Rose bizony Rose maradt: a lemez promócionálásából egyáltalán nem vette ki részét, mivel összerúgta a port a kiadóval, videóklip szintén ezért nem jelent még meg, pedig állítólag a feltámasztott lufibunyós Mickey Rourke már megvan hozzá egy korábbi Rose-szívességet viszonzandó. És persze tovább folyik a médiában a fröcsögés ide-oda.

 Ezzel az agyatlan és sehova nem vezető kalamajkával Kínának aztán tényleg semmi dolga nincsen. Még ha üzengetés, odaszólás történik is: a kínai vezetők megszívlelhetnék Slash jólelkűségét. A köpködésből a maguk részét azért szintúgy zsírosan kivevő egykori tagok ugyanis legalább annyira megkapják a magukét a lemezen, mint Kína állama (Sorry), a torzonborz gitárhős mégsem ment bele a hajcibálás-arckarmolás dagonyába, inkább azt mondta örül, hogy megjelent végre az új album, ennek így kellett lennie, és jó újra hallani Axl hangját.

 És valójában erről szól a Chinese Democracy: Rose megmutatja magát, megmutatja, hogy él, képes még magas színvonalút alkotni, és jól érzi magát. A világra meg ugyanúgy magasról tesz, ahogy mindig is:

„Im sorry for you

Not sorry for me”